A Habsburgok pszichológiája

V. Károlyt uralkodásának egész ideje alatt hihetetlen szerencse kísérte: győzött a belső és külső ellenséggel vívott harcaiban, a felkelő spanyolok és németalföldiek ellen, pápákkal és eretnekekkel, német fejedelmekkel és tuniszi tengeri kalózokkal, franciákkal és angolokkal, indiánokkal és törökökkel szemben. E győzelmek mégsem vezettek semmire, ami érne annyit, hogy az európai kultúra történetében jelentősnek minősülhessen. Ez pedig az uralkodó jellemével, egyáltalán a Habsburgok karakterével magyarázható.

Ez a nemzetség, mely fél évezrednél hosszabb időn át volt Európa történelmének meghatározó tényezője, kész lélektani rejtély. Nem volt érzékük a valóság iránt, mert ők maguk nem voltak valóságosak. Lényük természetes adománya, öröklött képessége volt, hogy bármelyik pillanatban egészen új palástban lebeghettek messze fönn, a föld felszíne felett. Jelen vannak, s még sincsenek jelen, erősebbek a valóságosnál, ugyanakkor gyengébbek annál, ami valós, olyanok, mint a lidércnyomás, a rossz álom. Áttetszőek, kétdimenziósak, megfoghatatlanok. Nem vezet tőlük híd az emberekhez, s az emberektől sem hozzájuk. Szigetek. " A valóságnak kell hozzájuk igazodnia, nem ők igazodnak a valóságoz."- ez a zseni meghatározása volna, a Habsburgok azonban sajnos nem voltak zsenik. Akiben ilyen hajlamok élnek, veszedelmes fantaszta, az emberi nem ellensége. Ekképpen ők egy maguk által megteremtett látszatvilágból, melyet soha el nem hagytak, évszázadokon át uralkodtak a való világ felett. Ennek a hóbortos önhittségnek a visszája az a roppant józanság, minden lelkesedés, lendület, odaadás hiánya, mely a Habsburgokat kivétel nélkül jellemzi. Ezzel áll összefüggésben teljes okíthatatlanságuk, a híres Habsburg önfejűség, mely nem hajlandó emberektől, dolgokból, események nyomán bármit is tanulni, az élethez fejlődni, változni. A világképhez, melyet az emberiségre erőltetnének, mindig kizárólag önmagukból veszik az anyagot. Mindeme tulajdonságoknak klasszikus példája I. Ferenc József: csaknem kilencven évtizedes élete során soha egyetlen ember, egyetlen élmény nem férkőzhetett közel hozzá, jószerivel hetvenévnyi uralkodási ideje alatt soha egyetlen tanácsadónak, de még az idők változásának sem engedte meg, hogy döntéseit befolyásolják, sohasem volt egyetlen színes vagy akárcsak meleg szava, erőteljes gesztusa, különösen magasrendű vagy alantas tette. Semmi, amiből arra következtethetnénk, hogy embertársának testvére volt e földön, olyan volt ez az egész, mintha a történelem utolsó Habsburg uralkodóban e nemzetség minden lényegi tulajdonságát még egyszer összefoglalni akarná példaszerűen. Az utolsóban, igen, mert tragikus és ironikus epilógusa ennek a hatszázadnyi sorsnak, a nagy sor nullával végződik. I. Károly már csak sorhajótiszt volt. A Habsburg-nemzetség ideje be- és letelt.

Egon Friedell "Az újkori kultúra története II." Holnap Kiadó, Budapest, 1989